Tolerancia

Ma reggel ez a szó jutott eszembe: tolerancia.
Bevillant sok-sok beszélgetés, könyv, film, cikkek, megannyi olvasott anyag, hogy mennyire hadilábon is állunk a szó alkalmazását illetően.
Ahhoz, hogy a körülötted levő emberekkel harmóniában, békében élhess, toleranciára van szükség.
Legelőször önmagadat kell megismerned, elfogadnod, hogy a külvilággal is türelmes, és befogadó legyél.

Minden embernek más és más a fontos. Legyen ez akár vallás, világnézet, politikai, etnikai hovatartozás, vagy a szexualitással összefüggő kérdések.
Sokszínű ez a világ, s benne mi magunk is. S egyre kevésbé tudjuk elfogadni, tolerálni a másik ember véleményét, cselekedetét, felfogását.
Pedig a tolerancia nem tűri az erőszakot, a konfliktust, a jogegyenlőtlenséget.
A legtöbb esetben, önző módon akarjuk megváltoztatni a másikat, rá akarjuk erőszakolni véleményünket, ellenszegülést nem tűrve.

Bármennyire is hangoztatjuk, hogy szabad vallásgyakorlás van, mégis egyre intenzívebben akarjuk megtéríteni a másik embert. Valahogy divattá vált valamilyen gyülekezethez, vallási közösséghez tartozni, s buzgó módon próbáljuk ismerőseinket, barátainkat bevonszolni, mert az majd megoldja a problémáit.

A politikai nézetünkről meg nem is beszélve. Gondolom, sajnos nem mondok újat, hogy mióta Magyarországon is a politikai erők komoly harcot vívnak egymással, a választások idején meg főleg, nem egy baráti, családi viszály kerekedett ki, s szinte már a csapból is ez folyik. Keressük a hibákat, okokat, azt nézzük, hogy ki, milyen rossz lépéseket tett, s szinte a jót, az elért sikereket már észre sem vesszük. Egyre erőszakosabban hangoztatjuk, még akár internetes közösségi oldalakon is, szerintünk mi a tuti.
A politika mindig volt, van, lesz. Kell vele foglalkozni, kell, hogy általános információnk legyen, hiszen a mindennapok lényeges meghatározói.

Az etnikai hovatartozásunk és a szexualitással foglalkozó kérdések még mindig listavezetők.

Még mindig téma, világviszonylatban is, bőrünk színe és az ezzel szorosan összefüggő jelenségek. Hiába nyílt ki a világ, s utazhatunk bárhová, országhatárok dőltek le, alakultunk közösséggé, egyre több idegen nyelvet sajátítunk el, hogy jobban boldoguljunk a világban, bárhol dolgozhatunk, élhetünk, de ennek ellenére nem tudjuk elfogadni, vagy legalábbis nagyon nehezen más népek kultúráját, szokását, vallását.

A szexualitás szó hallatán, sok ember húzza fel szemöldökét. Kedves heteroszexuális férfiak, hogy is állunk a homoszexualitás kérdésével? Érdekes mód, mi nők ezt kérdést, valahogy jobban kezeljük. Magánéletünk zárt ajtók mögötti kérdése, sajnos sok ember számára ad csodálkozásra okot. Hiába olvashatunk, láthatunk, hallhatunk a szexualitás sokszínűségével foglalkozó szakemberek véleményével, de még mindig prüdériaként kezeljük ezt a területet. Tabuként kezeljük, s nem merünk nyíltan beszélni róla. Ujjal mutogatunk és kibeszéljük más ember magánéletét, főleg ha tudomást szerzünk másságát illetően.
Mit is nevezünk másságnak? Ez csak viszonyítás kérdése. Ki mondja meg, hogy mi a normális? Hisz minden embernek mást jelent. Valakinek pont a saját neméhez való vonzódás a normális. Tehát nincs jogunk elítélni, véleményezni azt, ahogyan a másik ember gondolkodik szexusát illetően.

A toleranciában egy valami fontos: „szeresd felebarátodat”.

Természetes dolog, hogy mindenki saját élettapasztalatai és egyéni jelleme alapján alkotja meg véleményét, mely nyilvánvalóan nem lehet azonos embertársaiéval. Aki azonban szereti a másikat, és elfogadja olyannak, amilyen, véleményével, tapasztalataival, egész lényével együtt, annak nem lesz több gondja a tolerancia terén.

Neked, s nekem más a jó, más tesz boldoggá, mást látok normálisnak, minden csak viszonyítás kérdése. Önmagamhoz mérten.

Szeresd és fogadd el önmagadat, másokat. Ez még nem jelenti azt, hogy neked is azzá kell válnod, mint amit a körülötted élők sugallnak. Az elfogadás még nem egyetértés.
Az elfogadás inkább tisztelet, egy gesztus, a szeretet egyfajta kifejezés módja.


“Csendet tanultam a beszédesektől, toleranciát a türelmetlenektől, kedvességet a durváktól.” (Khalil Gibran)