Vers egy Nőtől, Nőkről, de nem csak Nőknek!

Mi NŐK.

Mi nők szeretünk lenni, csak úgy a létezésnek élni.
Befogadni, várni, érezni, és életre hozni, megalkotni, s megszülni a csodát.

Mi nők szeretünk szeretve lenni, s szerelemben meghalni,
kedvesünkkel egy életre közös útra lépni.

Mi nők szeretünk ölelni, ölünkben érezni, lüktetni,
az érzékek végtelen rejtelmeiben elveszni.

Mi nők nem felejtünk, csak remélünk,
megbocsájtunk és szeretünk.

Mi nők otthont teremtünk,
szépséget és nyugalmat,
melegséget és örömöt adunk.

Simogatunk és bántunk,
Adunk és befogadunk,
Sírunk és nevetünk,
Álmodunk és valóságban élünk.

Meghalunk olykor, de újjászületünk,
Temetünk, de továbblépünk,
Oltalmat, vigaszt, támaszt adunk,
szerelmet remélünk, s a csillagokban hiszünk.

Látni és láttatni akarunk,
érezni és éreztetni, hogy vagyunk,
a színek és illatok birodalmában,
a fények és ízek világában,
a reménység és hit egében,
elrejtőzni, s elfeledni az időt.

                                                                                
S igen, néha lehet, túl sokat, és sokszor
csacsogunk, vitázunk, tévedünk, és vétünk.
S egy megrajzolt, hatalmas rózsaszín felhőben élünk.

De Ti FÉRFIAK, kik megteremtettétek  a Világot,
engedjétek, hogy mindezek lehessünk.
Hogy hol?
Mellettetek, veletek, előttetek, mögöttetek,
a karjaitokban, lelketekben.
A mindenségben.
Mert nélkületek, nélkülünk csak szürke semmi a VILÁG.

CSÍÍÍÍZ