Sem a testem, sem a lelkem.
Testem még fáj, sajog a sok gyaloglástól, mert nem lehetett megállni, annyi temérdek látni való volt, amit egy életre bántam volna, ha kihagyok.
Lélekben még az olajbogyófákat látom, és érzem bódító illatát az úton.
Magam előtt látom Córdoba apró, keskeny utcácskáit, tele virágokkal, sétáló emberekkel, turistákkal, s még a számban érzem a helyi sonka mennyei ízét, a frissen facsart narancslé zamatát, és a churrost forrócsokival - de milyen isteni volt.
Córdoba, mint egy régi meseváros, azt hiszem örökre elvarázsolt.
Mikor beléptem Mezquita-Catedralba, még a lélegzetem is elállt.
Elképesztő, ahogy a kereszténység, és az arab elemek keverednek.
Minden korszak jellemzői megtalálhatóak, az iszlám imaszövegekkel díszített falaktól a keresztény oltárokig, mindez tökéletes harmóniában.
A mecsetet körülölelő régi arab és zsidónegyed Spanyolország egyik legjellegzetesebb előkeresztény városközpontja.
A királyi udvar, a szökőkutak, virágai, mintha naponta rajzolnák újra, gyönyörűek.
Még csak pár napja, hogy itthon vagyok, de már hiányzik Sevilla az Arany Toronnyal, az Alcázar palota, mely a muzulmán építészet egyik szépsége, a Catedral, a legnagyobb európai gótikus temploma, oltára a legnagyobb az egész világon. Spanyolország főtere? Azok a csempedíszítések????
S a narancsfák????
Mindenhol potyognak, még a távolsági buszpályaudvaron is árnyékot ad, ki aláül.
A piac, a temérdek finom gyümölccsel, a számomra elképesztő mennyiségű tengeri hallal.
Az Atlanti-óceán, mikor az embert jól fejbe vágja a hullám :)
Az emberek, az élet, a temperamentum, a zene, a nyelv szépsége, a gyerekközpontúság, a férfi-női kapcsolatok, a család szentsége, a hit, az identitás, ó mennyi minden, ami mint egy kábítószer, elbódít.
Sok mindent láttam, de mennyi minden vissza van még.
S már tudom, Andalúzia, örök szerelem marad.
Mert, hogy újra megyek, ez nem kérdés.
De hosszabb időre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése